Izrael reménytelen helyzetben volt. Csapdába kerültek, előttük a Vörös tenger, jobbról és balról hegyek. Hátulról pedig a feldühödött fáraó és páncélozott harcikocsijai közeledtek hozzájuk.
Ez egy ismert történet, legalább egyszer már mindenki hallotta a gyülekezetben. Izrael népét Isten hatalmas veszélyhelyzetbe vezette, ahol félelmetes ellenség vette őket körül. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, Isten szándékosan vezette népét erre a bizonytalan területre. Úgy hiszem, hogy ez a történet nagyon fontos a mai gyülekezetnek annak ellenére, hogy régmúlt történelmi esemény.
Izrael csapdába került, látszólag magára maradva. Ezért pedig Izrael táborában eluralkodott a pánik. Az asszonyok és gyerekek sírtak, fejvesztetten szaladgáltak az apák és nagyapák között. Egy csoport feldühödött vén elment Mózeshez, a nép vezetőjéhez és így vádolták: "Nem volt elég a nyomorúságból Egyiptomban? Azért rángattál ide minket, hogy meghaljunk. Már Egyiptomban megmondtuk neked, hogy hagyj minket békén. Sokkal jobb a fáraó rabszolgájának lenni, mint meghalni ebben a nyomorult pusztaságban!"
Vajon Mózesnek ebben az órában támadt-e bármiféle kétsége? Elképzelem, amint térdre esik és így kiált: "Uram, mi történik? Hogyan lehet ez a Te akaratod számunkra?" Úgy tűnik, Isten megdorgálta Mózest, amikor válaszolt: "Miért kiáltasz énhozzám? Szólj Izráel fiaihoz, hogy induljanak útnak." (2Mózes 14:15).
Csodálatosképpen, abban a sötét pillanatban Isten szabadító csodát tett Izraellel. Hirtelen feltámadt a szél, olyan erősen, hogy két részre osztotta a tengert. A csodálatos menekülési útvonallal előttük a nép száraz lábbal átkelt a tengeren. Amikor a fáraó és hadserege megpróbálta őket követni, a hullámok lezúdultak és elborította őket a hatalmas víztömeg.
"Így szabadította meg az ÚR azon a napon Izráelt Egyiptom hatalmából. És látta Izráel az egyiptomiakat holtan a tenger partján. Amikor látta Izráel, hogy milyen nagy hatalommal bánt el az ÚR Egyiptommal, félni kezdte a nép az URat. Hitt az ÚRnak és szolgájának, Mózesnek." (2Mózes 14:30-31).
Arra bíztatlak, hogy jegyezd fel a következő igéket ebből a szakaszból, mert ez az üzenetem magja: "Amikor látta Izráel, hogy milyen nagy hatalommal bánt el az ÚR Egyiptommal ... Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izráel fiaival együtt az ÚRnak" (14:31-15:1, kiemelés tőlem)
Amikor meglátták az izrealiták, hogy mi történt, elővették dobjaikat és egy dicsőséges Istent magasztaló éneket kezdtek énekelni: "Énekelek az ÚRnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett. Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom. ... Ki olyan az istenek között, mint te vagy, URam? Ki olyan felséges, mint te vagy szentségedben?" (15:1-2,11).
Ez a megfelelő ének volt, de Isten népe rossz oldalon énekelte.
Az Izraeliták győzelmi éneke nem a Vörös tenger megfelelő oldalán hangzott el - azaz a próbatétel oldalán. Ehelyett akkor énekelték, amikor látták Isten erejét dolgozni - miután a szabadításuk megtörtént. "Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izráel fiaival együtt az ÚRnak" (2Mózes 15:1)
Sőt, a nép így beszélt: "Micsoda hatalmas bizonyság! Csak gondolj bele. Ezt a csodát világ pogányai és gonsztevői is mesélni fogják. Tudni fogják, hogy a mi Istenünk mindenható!" "Népek hallják, s megremegnek, fájdalomban vonaglanak Filisztea lakói. Megzavarodnak majd Edóm fejedelmei, Móáb hatalmasait rettegés fogja el, kétségbe esik Kánaán minden lakosa" (15:14-15).
Mennyire biztonságban és erősnek érezhette magát Isten népe! Arról énekeltek, hogy mennyire fognak tőlük rettegni és milyen tiszteletet fognak kapni mostantól. Mintha csak ezt mondták volna: "Egy egy erőteljes bizonyság. Dicsekedhetünk azzal, hogy Isten kihozott minket egy teljesen reménytelen helyzetből. Mindenki tudni fogja, hogy az Úr velünk van csodálatos erejével és hatalmával."
Azonban ez a bizonyság nem az Izraelitákról szólt. Egyedül Istenről. Az Úr azt mondta: "Én pedig megkeményítem az egyiptomiak szívét, hogy menjenek utánuk. Így mutatom meg dicsőségemet a fáraón és egész haderején, harci kocsijain és lovasain. Majd megtudja Egyiptom, hogy én vagyok az ÚR, amikor megmutatom dicsőségemet a fáraón, harci kocsijain és lovasain." (14:17-18). Isten elismertette hatalmát Egyiptommal. Eközben Izrael elbukott a próbatételen. Egyedül Mózesnek volt joga énekelni a nehéz helyet győztes oldalán. Egyszóval a nép a jó éneket énekelte a rossz oldalon. Megvolt a bizonyságuk Isten szabadításáról, de nem volt bizonyságuk arról, hogy bíznak Benne.
Látjátok? Ez az ének - a hit éneke - az volt, amelyet Isten sóvárogva várt a próbatétel oldalán. Bárki tud énekelni, a győzelem után. Még a legnagyobb kételkedők is örömmel tudnak énekelni Istennek, ha áttörést ad. De egy ilyen ének nem a hitről tesz bizonyságot.
A jelen órában olyan keresztényekre van szükség, akik megtanulták a nehézség próbatételének oldalán énekelni a szabadítás dalát.
Gedeonnak összesen egy 300 férfiból álló kis serege volt, de hittel kiáltott a csata előtt. Mennyire vágyhatott Isten egy Gedeonra, hogy kiemelkedjen a megfélemlített népből a Vörös tengernél, és mindenkit emlékeztessen Isten irántuk tanúsított múltbeli hűségére. Amint látjátok, ami az Urat illeti, a legsötétebb pillanatban kell kiállni. Akkor, amikor minden reménytelennek tűnik, amikor nem látszik kiút, amikor egyedül csak Isten tud megmenteni és megszabadítani. Izrael vészhelyzete a Vörös-tengernél Istentől kapott lehetőség volt a tanulásra, egy olyan pillanat, amikor a hitüket tudták építeni. A hitet másképp nem lehet tesztelni, akkor, amikor minden simán megy.
Bárcsak megemlékezett volna Izrael Isten csodáira, amelyeket Egyiptomban tett értük. Bárcsak bíztak volna a szavában, hogy úgy hordozza őket a karjaiban, ahogy az apa viszi a gyermekét. Bárcsak néhányan elkezdtek volna egy dicsőítő éneket, azt, amelyet később énekeltek a másik oldalon. Bárcsak bízott volna a nép az Úrban, ezt kiáltva: "Ő az én erőm! Az én Uram győzni fog. Ki hasonló hozzád, ó Uram?" Mondjátok, mi történt volna?
Istenbe vetett erős, maradandó hitet alapozhattak volna meg - olyan hitet, amely kiállta volna a nehézségük próbáját. Hitük olyan rendíthetetlenné vált volna, hogy az előttük álló pusztai vándorlás nehézségein is átvitte volna őket. Olyan hietet tudhattak volna magukénak, amely alapra építkezhettek volna. És idővel megtanulták volna minden körülmények között áldani Istent, olyan erős hittel, ami még a poklot is megrengette volna.
De Izrael nem énekelt. Inkább duzzogtak. Zúgolódtak és panaszkodtak. Azzal vádolták Istent, hogy elhanyagolja őket. Minden irántuk tanúsított szeretetét és törödését megkérdőjelezték.
Felteheted a kérdést: "Hogy énekelhet bárki is szabadításról szóló éneket, ha éppen olyan nyomorultul érzi magát, mint akkor Izrael?"
Néhány olvasó talán azt mondja: "Nem természetes dolog ilyen körülmények között énekelni. Mi emberek vagyunk csupán. Ha Izrael helyében lettünk volna, mi is így reagáltunk volna, mint ők. Ordítottunk volna a félelemtől. Teljesen természetes dolog a családunkra, házastársunkra, gyermekeinkre gondolni, amikor ilyen próbatétel előtt állunk."
Ne értsetek félre: A mi Istenünk gondoskodó, szerető Atya. Megvan az ideje a sírásnak, a haragunk kifejezésének. Krisztus testében jelenleg is sokakat a jövőtől való félelem győzött le, attól való félelem, hogy hogyan élik túl. Több mint húsz éve gyülekezeti pásztorként ezt a témakört nem kezelem könnyedén. Gyakran imádkozom: "Uram, tényleg azt követeled, hogy az emberek örvendezzenek, amikor nincs munkájuk és elveszítik otthonaikat? Kétségbeesettek, mert szenvednek. Nincs kedvük énekelni. Nem tudnál egy kis könnyebbséget adni nekik?"
Az evangéliumokon keresztül látjuk, ahogy az Úr megdorgálja tanítványait hitetlenségük miatt: "Hol a ti hitetek?" Ezt a jelenetet újra és újra megtaláljuk. Azonban úgy hiszem, az Úr nem dorgálta meg Mózest, amikor az mondta neki: "Miért kiáltasz hozzám?" Isten azonban egyáltalán nem veszi tréfára, ha az emberek megsértik őt. Arra céloztak, hogy Isten meg akarja engedni, hogy az ellenség elpusztítsa gyermekeiket. És Őt bántotta ez a vád.
"De gyermekeitek, akikről azt mondtátok, hogy prédára jutnak, és fiaitok, akik ma még nem tudják, mi a jó és mi a rossz, ők bemennek majd oda, mert nekik adom azt, ők veszik birtokba" (5Mózes 1:39).
Amikor bajban vagyunk, mindent tekintetbe véve az Úrhoz kell kiáltanunk. Amikor gyötrődünk a helyzetünk miatt, imádkozzunk: "Uram segíts!" Minden fájdalmunkat és kiábrándultságunkat vigyük elé, mert vágyik arra, hogy halljon minket. Aztán, ha kiöntöttük a szívünket neki, arra vágyik, hogy hitből felálljunk, szembenézzünk a nehézséggel és kijelentsük: "Semmit nem tudok a magam erejéből tenni. Isten az én erőm. Ezért nem félek. Szilárdan fogok állni és meg fogom látni az Úr szabadítását."
Izrael a megszabadulása után énekelt győzelmi éneket. Nem hitből, hanem megkönnyebbülésből. Ez a dal nem a bizalomra épült. Három nappal később derült erre fény, amikor Izrael visszatért a régi kétség és félelem ösvényére a következő próbatételnél.
Szeretteim, gondoskodó és szerető Atyánk van, akit megérintenek a mi erőtlenségünkből fakadó érzéseink. Még Jézus is sírt a megpróbáltatás órájában, ezért elsőkézből ismeri a mi fájdalmainkat. Elküldte Szent Szellemét, hogy vigasztaljon bennünket, reményt és békét szóljon a lelkünknek.
A világ várja tőlünk a dalt amikor legnehezebb időszakunkban vagyunk.
"Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. Az ott levő fűzfákra akasztottuk hárfáinkat. Mert akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket: Énekeljetek nekünk a Sion-énekekből! Hogyan énekelhetnénk éneket az ÚRról idegen földön?" (Zsoltárok 137:1-4).
Ez a zsoltár Izrael babiloni fogságát mutatja be. Ekkorra Isten népe mindent elvesztett, beleértve szülőföldjét. Foglyulejtőik pedig azokat a győzelmi énekeket akarták hallani, amelyekről az Izraeliták híresek voltak. "Énekeljetek nekünk! Adjátok elő a jól ismert dalitokat. Hallottunk azokról a győzedelmi énekekről, amelyeket Isteneteknek ajánlottatok. Énekeljétek azokat nekünk."
Szeretteim, a világ most is győzelmi éneket követel Isten népétől. Ez kihívás számunkra. Amit valójában tudni akarnak az az: "Hogyan fogsz reagálni erre a jelenlegi nehézségre? Hallottunk arról, hogy a te Istened hűséges és erős. És most rendkívül nehéz helyzetben vagy. Vajon abbahagyod az éneklést? Vagy bízol Istenedben az ilyen helyzetekben is? Mielőtt ebbe a helyzetbe kerültél, az Ő hűségéről énekeltél. Az hazugság volt? Most miért nem énekelsz? Megváltozott az Istened? Csak mesékről énekeltél akkor? A szabadításról szóló énekeid csak kitalációk voltak? Kitart a hited, amikor a nehéz idők jönnek?"
Nem hiszem azt, hogy ez a követelés csak gúnyolódás lett volna egyedül. Úgy hiszem, a babiloniak bizonyságtételt akartak hallani. Saját vallásuk üres, száraz, reménytelen volt. Isten Igéjéből tudjuk, hogy a gonoszoknak nincs békességük. És a világ békére vágyik, ahogyan mi is.
Nemrégiben egy folyóirat címlapja a következőt harsogta: "New York City - Buli Minden Éjjel!" Valóban, hétvégenkét éjszaka a Times Square-en alig lehet mozdulni a hatalmas bulizni vágyó tömegtől. Azonban késő éjszaka, hajnali 2-3 körül elkezdődik a jajgatás. Kétségbeesett hangok hallatszanak az utcákról, felfedve ezeknek a buliknak a gyötrelmét. A hangok ismétlődnek és eltéveszthetetlenek: Az emberi lélek gyötrelmei az üresség és reménytelenség miatt.
Amikor ezt a zsoltárt olvasom, meg vagyok róla győződve, hogy a babiloniak ugyanilyen elkeseredettek voltak. Hallottak Izrael Istenéről, arról az Istenről, aki csodákat tett, aki törődött népével, aki a biztonság bástyája volt népe számára. Ezek a fogvatartók igaz bizonyságot akartak látni. Szinte könyörgésnek képzelem, ahogy mondták: "Kérlek, énekeljétek nekünk azokat a vidám énekeket, amit Sionban. Mutassátok meg nekünk azt az Istent, akinek van ereje reményt adni a nehéz időkben. Ha ez a ti Istenetek, miért sírtok most? Hol a békességetek, az örömötök? Hol az ő ereje, amit nektek szánt?"
A babiloniaknak szükségük volt arra, hogy lássák Isten népét győzelmi dalt énekelni, amikor a legnehezebb időszakukban voltak. Olyan bizonyságra vágytak, amely mindegy hogyan, de békességet ad a szívüknek. Elképzelem őket, ahogy mondják: "Akár csodát is mutathatnátok nekünk, de az sem számítana. Nem érdekel minket, ha a sánták járnak vagy a vakok látnak. Egy olyan embert akarunk látni, akinek az Istene a békesség forrása akkor is, ha minden rosszra fordul. Erre a csodára vágyunk."
"Akinek szilárd a jelleme, azt megőrzöd teljes békében, mert benned bízik" (Ézsaiás 26:3). Szeretteim, ez ugyanaz a csoda, az a természetfeletti jelenségm amit a világ most látni akar.
A fogságba esett Izraeliták szánalmas bizonyságai voltak Isten hűségének.
Azok az Izraeliták, akik láncba verve ültek Babilonban, nem énekeltek. Egyértelmű, hogy semmit nem tanultak saját tapasztalataik után. Bármilyen próbatételen mentek át, az hiába volt. Minden figyelmeztetés, prófécia, reményteli üzenet az Úrtól felesleges volt számukra.
Így aztán a babiloniak kiábrándultan otthagyták őket. Talán ezt mondták magukban: "Ezeke az Izraeliták semmiben nem különböznek tőlünk. Azt gondoltuk, hatalmas Istenük van, de képtelen örömöt adni nekik a nehézségeikben. Mi értelme keresni egy ilyen Istent? Egyáltalán nincs remény a földön. Amikor jön a nehézség, ezek az Izraeliták ugyanúgy kétségbeesnek mint mi."
Szeretteim, ez a világ nem reagál a jó igehirdetésekre. A gyülekezeti programok nincsenek rájuk hatással. Még a gyógyulásoknak is kis hatása van, amióta annyi "csodatevő gyógyszert" találtak fel az életük során. Láttak már bypass műtétet , lábvisszavarrást, szív, szem, tüdő, májátültetést, olyan gyógyulásokat, amelyeket egyébként Isten bölcsessége tesz lehetővé.
A világ olyan keresztény látványa után sóvárgog, aki mélységes próbatételben van - olyan valaki után, aki bajban van, falhoz szorítva, nincs menekülési útja - és mégis énekel. Ez a keresztény örvenezik és bízik Istenében. Nem panaszkodik a helyzete miatt. Ehelyett Isten hűségéről énekel. Sem emberben, sem a körülményekben nem bízik, hanem egyedül Istenben.
Ez az a csoda, ami megnyeri az elveszetteket: az igaz békesség csodája a sötét időkben. Miért? A világi és gonosz emberek szintén nehéz helyzetben vannak és reményre vágynak.
A kétségeinkre még a próbatétel oldalán halálos csapást kell mérnünk, különben nyilvános zúgolódók leszünk.
A győzelem után énekelt győzelmi ének nem a hit igaz dala. Miért? A kétségeinkre nem mértünk halálos csapást a tapasztalataink alapján. Azaz, amikor csodálatos szabadítást élünk át, időlegesen eláraszt a hálaadás folyama. Természetes módon örülünk, mert Istenünk kegyelmesen cselekedett a mi javunkra minden kétségünk ellenére. Nos, akkor mi van a kétségeinkkel? Csak még jobban elmélyülnek a szívünkben.
Kedves szent, a tény az, hogy Isten vezetett tégeg a jelenlegi helyzetbe. Minden oldalról akadály vesz körül, mégpedig úgy, hogy látszólag az ellenség közelít. És Mózeshez hasonlóan mondhatod: "Uram, hűségesen vezettél engem egész életemben. Nem értem, hogy min megyek keresztül. A jövő annyira sivárnak tűnik."
Jelenleg olyan kaotikus időket élünk, amilyet a világ még nem látott. Sátán pedig a félelmet használja arra, hogy tömegeket kínozzon. És mindezek közepette a mi Urunk hívja az Ő népét: "Hogyan fogod kezelni ezt? Elhiszed az én ígéreteimet mindannak ellenére ami körülötted történik? Bízol-e bennem a legmélységesebb félelmeid ellenére?"
Ahhoz, hogy ezt megtehessük, az Úrra kell irányítanunk gondolatainkat: "Akinek szilárd a jelleme, azt megőrzöd teljes békében, mert benned bízik." (Ézsaiás 26:3). Ebbe beletartozik az akaratunk is. Mindegy, hogy mennyire komolyra fordul a helyzetünk, a hit fel kell támadjon bennünk ezt mondva: "Nem ördög, nem világ! Én abban bízom, Aki mindig hűségesen megszabadított engem."
Ekkor jön a tökéletes béke. Ezt maga az Úr adja, aki gyönyörűségét leli abban, ha Benne bízunk. Aztán amikor a káosz vesz körül, az életünk erőteljes örömüzenetet hirdet. Olyan dalt adott számunkra, amit a világnak kell énekelnünk: "Az Úr hűségesl. Átlát az Ő népén!"