"És monda nékik: Megjegyezzétek, a mit hallotok: A milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek, sõt ráadást adnak néktek, a kik halljátok. Mert a kinek van, annak adatik; és a kinek nincs, attól az is elvétetik, a mije van." (Márk 4, 24-25)

Egy kedves hívõ testvérnõ ezt a szív szaggasztó levelet küldte egyesületünkbe;

"1972-ben elvesztettük fiunkat tüdõgyulladásban, aki egy veleszületett betegségben is szenvedett. 17 hónapos volt. 7 évvel késõbb 1979-ben 15 éves fiamat vesztettük el amint elektromos áram halálosan megrázta, miközben kertünkben fára mászott.

Most 24 éves fiam cukorbeteg, én pedig rákbeteg vagyok, "kemoterápiát" kapok. Õszintén kérdezem, hogy bûn-e az, ha kérdezzük az Urat, hogy miért történik mindez? Megérti Õ emberiségünket?

Isten nem élvezettel teszi ki gyermekeit a megpróbáltatásoknak. A biblia azt mondja, hogy Krisztus együtt érez velünk, amikor nehézségeken megyünk át, "megindulva gyarlóságainkon". Krisztus azt mondja az Egyháznak, "Tudom a te dolgaidat és nyomorúságodat és szegénységedet…" (Jelenések 2: 9) Lényegében ezt mondja, "Jól tudom min mész keresztül. Te talán nem érted ezt, de én jól ismerem bajodat."

A 27-ik zsoltár 7-ik versében Dávid így könyörög: "Halld meg Uram, hangomat, hívlak! Irgalmazz nékem és hallgass meg engem". Imája egy vágyra fókuszált, egy ambícióra, mely teljesen betöltötte lelkét, "Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem." (27: 4)

Dávid ezt mondja, "Egyetlen imám van, Uram, egyetlen kérésem. Ez az egyetlen legfontosabb célja az életemnek, ez az állandó kérésem, ez az egyetlen kívánságom, és hogy célomat elérhessem, mindennel, ami csak bennem van, ezt fogom állandóan keresni, és kutatni."

Szolgálatunk sok konferenciát tartott pásztorok számára, de céltudatosan soha sem tanítottam arról, hogy ők miként prédikáljanak. A saját prédikálásommal is elég sokat küszködök, nemhogy még másokat is tanítsak arra, hogy hogyan kell prédikálni.

Nagyon jól emlékszem arra, hogy ötven-évnyi prédikálásom során volt amikor saját lelkemet is áthatotta és felzaklatta az amit prédikáltam. Éreztem, hogy beszédem, az üzenet szellemi hatalommal jött. Kétség kívül az Úr tapintata volt rajta.

Lukács evangéliumának 19. része csodálatosan mutatja be Jézus legutolsó jeruzsálemi bevonulását. A következő kép tárul elénk: Krisztus szamárháton közeledik a városba, ahol a tömeg dicséreteket zengve fogadja. Az Olajfák hegyéről indult és ahogy közeledett a városkapuhoz, úgy növekedett az őt körülvevő tömeg is. Az emberek elkezdték levenni a köpenyeiket és letették előtte az útra, pálmafaágakkal integettek és ezt kiáltották: „Itt van Ő!

Mostanában az egész világ retteg a terror elszabadulása és a Földet érő különböző szerencsétlenségek, csapások miatt. Mindennap arra ébredünk, hogy ismét valamilyen szörnyűség történt. Egyes megfigyelők szerint a III. Világháború kibontakozásának vagyunk a tanúi.

Pál apostol beszél a végleges „hitehagyásról”, amely az utolsó napokban lesz a föld lakosai között. Mi ez a „szakadás?” Ez az Igazság visszautasítása, amelyet "régen hittünk és hirdettünk". Leegyszerűsítve, ez Isten igazságától való eltérés. Pál ír erről a szakadásról:

Van egy kérdésem hozzád: Mit tehet Isten népe egy fenyegető ítélet közeledtekor azért, hogy megindítsa az Úr szívét?

Olyan méretű természeti katasztrófák tanúi lehettünk az elmúlt időszakban, amilyenek sohasem voltak azelőtt a földön: árhullámok, hurrikánok, tűzvészek, áradások és szárazságok sújtják a földet. Azokra, az egész világot megrázó pusztításokra gondolok, amelyeket a tsunmi, a Katrina hurrikán, az Indiában és Pakisztánban dúló földrengések okoztak.

Jézus ezt mondta tanítványainak: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek” (János 14:27). Ez a mondat meglepte a tanítványokat. Az ő szemükben ez egy hihetetlen ígéretnek tűnt: Krisztus békessége az ő békességük lesz.

Ez a tizenkét férfi csodálta azt a békességet, amelyet Jézus életében tapasztaltak a három esztendő során. Mesterük sohasem félt. Mindig nyugodt volt, sohasem zaklatták fel a körülmények.